Találkozás James-szel
Victoria szemszöge
Kellemes, őszi szellő borzolta a hajam, míg én az öböl partján álltam. A hullámzó vízen kerezstül egy vörös hajú nő tekintett vissza. A hajam kócosan omlott a vállamra – a divattal ellentétben ami a feltűzött frizurát részesítette előnyben. Ráadásul teli volt mindenféle ággal-boggal. Átfésültem párszor az ujjammal,de nem igazán zavartattam magam a kinézetem miatt. Az áldozataimnak nem igen volt alkalmuk véleményt nyilvánítani, Anne pedig, ha lehet, még gondozatlanabb hatást kelt hullámos fürtjeivel.
Elfordultam a vörös szempártól, ami unottan méregetett. Hol lehet már Anne? Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, erre nincs sehol. Önfejű, megbízhatatlan francia. Tizenöt éve vagyok kénytelen eltűrni az öntörvényűségét. Míg Ő meg sem próbál változni.... Így bosszankodtam, miközben automatikusan elkezdtem követne a szagát. Homok és szőlő ez az az aroma amit szinte már bárhol felismernék. Most is efelé az illat felé közeledtem, de még legalább két kilométerre voltam tőle, mikor meg kellett állnom, mert elszakadt az az átkozott ingem. Mindketten férfi ruhát hordtunk. Mondván, így egyszerűbb, mint egy földig érő, vékony anyagban szaladgálni. Bár ez az öltözet sem volt tartósnak nevezhető. Alig három hete szedtük össze és máris csak foszlányokban lógtak rajtam, a nem olyan rég még új anyagok.
Még javában csomózgattam a felsőként használatos rongyot, mikor megérkezett Anne. Válláig érő homok szőke haja – idétlen hullámokkal tarkítva – eltakarta hosszúkás arcát. Mikor meglátott összeszűkítette a szemét.
-Azt mondtam az öbölben találkozunk – pontosan olyan hangnemben beszélt. Mintha ezt én nem tartottam volna be. És én nem állhattam meg, hogy ezt ne közöljem vele.
-Akkor talán neked is ott kellett volna lenned idejében. Nem vagyok a szolgád, hogy eltűrjem a szeszélyeid!
Nem válaszolt semmit, csak a város felé indult, abban a biztos tudatban, hogy én követni fogom. Ettől csak még jobban fel ment bennem a pumpa.
-Ostoba liba – vágtam a fejéhez, mire Ő visszafordult. Apró ajkai vonallá préselődtek, így állt pár pillanatig aztán – majdhogynem fölényesen – horkantott egyet. Valamilyen magyarázatot vártam volna erre a viselkedésre, de tudtam ,hogy úgysem kapok. Ettől csak még idegesebb lettem.
-Menjünk enni – vetette oda, mielőtt kibökhettem volna bármit is.
Feszült csend vett körül mindkettőnket, amíg a városba nem értünk. Egy sötét sikátorban álltunk és a szaglásunk segítségével a lehetséges áldozatokat kutattuk. Nem volt errefelé sűrű forgalom, de az itteni raktárak szolgáltak búvóhelyül a legtöbb tolvajnak. Így mindig akadt egy kis harapni való, ha erre jártunk.
Most sem volt ez másképp. Az épületek túloldalán volt egy kikötő, ahonnan gabona, ázott fa és emberek szagát hozta felénk egy gyenge szellő. Egymásra néztünk Anne-nel és már csak megszokásból bólintottunk. A következő pillanatban már lelapulva suhantunk vacsoránk felé.
Mikor kiértünk néhány épület árnyékából és az óceán miatt másfelől kezdett fújni a szél, egy újabb lény illatát éreztem meg. Úgy gondoltam nem árthat nekem, így elintéztem a ténnyel, hogy itt van néhány kilométerre.
Hamarosan újabb raktárak következtek és elvesztettem azt a valakit, de mikor végleg vége lett az építmények sorának, meglepődve észleltem, hogy az idegen jóval közelebb került hozzánk, mint az előbb volt és még mindig közeledik, legalább olyan gyorsan mint mi, ha nem gyorsabban.
Ezt gondolhatta Anne is, mert megállt és oldalra fordította a fejét, így jól láttam, hogy tágra nyitott szemmel meredt arra, ahonnan az érkezőt vártuk. Én is befejeztem a futást és lecövekeltem egy hordó mellé – ahonnan úgy véltem, a legjobban tudom követni az eseményeket.
-Ez egy másik vámpír lesz – tájékoztatott anélkül, hogy rám nézett volna. Megborzongtam az izgalomtól. Még sosem láttam, a teremtőm (aki történetesen Anne) és magamon kívül, mást a fajtánkból.
Sokkal nagyobb érdeklődéssel fordultam a sikátor felé, mikor meghallottam a közeledő léptek zaját. Meresztettem a szemem és mikor észrevettem, azt hittem menten elolvadok.
A férfinek gyönyörű, fényes, világos barna haja volt, szikrázó vörös szeme ami most feketébe hanyatlott – ez önmagában nem lett volna érdekes, de ahogyan végig mért táncolhatnékom támadt és ezernyi pillangó reppent fel a gyomromban. Sűrű szemöldöke árnyékot vetett a már így is elsötétült ábrázatára. Orra határozott vonalban haladt az ajkai felé, amit most keskeny vonallá préselt.
-Betörtél a területünkre – sziszegte az a hárpia és kis híján volt, hogy nem horkantam fel. Hogy lehet ilyen hideg ezzel a csodálatos férfival? Maradjon csak a területünkön jó sokáig.
-Takarodjatok az utamból! - miközben ezt mondta, pontosabban morogta, izmai megfeszültek enyhén szólva tökéletes felső testén. Olyan látványt nyújtott, amit nem lehet egy könnyen elfelejteni. De ezt szemmel láthatóan csak én gondoltam így, a mellettem álló nő vagy nem akarta észre venni ezt a földre szállt angyalt, vagy egyszerűen csak megvakult. Jobb is így, kisebb a konkurencia. Ezen a gondolaton kis híján elnevettem magam. Ez a kis piszok, mint konkurencia velem szemben? Inkább visszatértem a vámpírom csodálásához mielőtt tényleg elnevetem magam.
Kizártam minden mást egészen Anne megjegyzéséig, mikor megfenyegette ezt a csodás lényt, miszerint jobb, ha meghúzza magát, mert túlerőben vagyunk.
-Na azt már nem – csattantam fel – nem harcolok vele – mondtam megingathatatlanul kemény pillantást vetve a teremtőmre, majd ránéztem arra a fenséges személyre, minden vonzerőmet latba vetve. Nem voltam hajlandó tudomásul venni Anne hitetlenkedő, majd egyre inkább gyilkos pillantásait. A férfi megengedett magának egy elégedett (és lenéző amit a mellettem lévő egyén számlájára írtam) mosolyt. Vissza mosolyogtam a lehető legcsábosabban. Felvonta az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét, majd se szó se beszéd elment. Én pedig biztos voltam benne, hogy még látjuk egymást.
A mai vacsora elmaradt, de holnap be fogjuk pótolni. Anne-nek elég heves a vérmérséklete, így Ő is elviharzott, felszegett állával jelezve, hogy vérig sértettem. A vámpírom nem úgy nézett ki, mint aki szemet huny a történtek felett. Ebből adódóan még látni fogom. Boldogan – majdnem táncolva – igyekeztem az öbölhöz. De alig mentem pár métert mikor rájöttem: Nem láthat megint rongyokban. Sőt férfi ruhában sem.
Ezzel a gondolattal irányt váltottam és eliramodtam a város felé. Kiválasztottam egy gazdagabb negyedet és besurrantam az egyik házba. Az ebédlőben álltam, ahonnan egy festményekkel díszített folyosó vezetett a halószobákhoz.
Mint kiderült a lakásban egy fiatal házaspár lakott. Amint beléptem megcsapott az illatuk és a torkom égni kezdett. Léptem egyet az ágyukhoz, aztán megtorpantam. Nem, nem ehetem meg őket, akkor nem lenne értelme holnap vadászni mennem és akkor elszalasztanám az alkalmat, hogy találkozzak a tökéletesség földi megtestesítőjével. Ezen indok megerősítéseként kinyitottam az ablakot, friss levegőt remélve.
Miután kitisztult a fejem jól megnéztem a nőt. Fiatalabb lehetett mint én az átváltozásomkor, de erős testalkattal rendelkezett, talán még nagyobb vállai is voltak mint nekem, de a ruhái valószínűleg jók lesznek rám. Így hát odaléptem a szekrényhez. Egy hosszú ujjú, fehér ruhát választottam ki, amit apró, kék virágok díszítettek és szögletem nyakkivágása volt. Letettem a fésülködő asztalhoz, amíg felvettem egy csipkés alsószoknyát és egy fűzőt – amit olyan szorosra fűztem, hogy emberként megfulladtam volna. Felkaptam a ruhát és utána birtokba vettem a pipere asztalt. Hosszasan bogoztam a madárfészket a fejemen, míg végül a fésű akadálytalanul haladt benne. Csinos kontyba tekertem a fejem tetején. Emberként megvolt az a fura szokásom, hogy gyűlöltem ha kifestettek, így ezt most is hanyagoltam. Vetettem egy utolsó pillantást a tükörképemre, mikor elégedett voltam a látvánnyal. Gyorsan belebújtam az asszonyság egyik valószínűleg új – bőrcipőjébe. Nagy volt a lábamra, de annyira nem, hogy lehagynám futás közben. Összeszedtem a régi rongyaimat (majd eldobom valamelyik sikátorban) és kiugrottam az ablakon.
A öbölhöz vezető úton el akartam kerülni a fákat, ezért egy hosszabb utat választottam a sziklák felé. Már hallottam, ahogy a hullámok neki csapódnak a köveknek, mikor megéreztem a festői kinézetű látogatónk finom illatát. Akarva-akaratlanul indultam felé és előre ittam a medve bőrére, hogy – ha eddig nem tette – most majd felfigyel a szépségemre. De pár kilométeren belül illata egy másik szaggal fonódott össze és ez a szag Anne-hez tartozott (arról is elfelejtkeztem, hogy a világon van). Nem tetszett ez nekem... Gyorsabban kezdtem futni, miközben arról győzködtem magam, hogy nincs miért féltékenynek lenni. Felnéztem az égre, mintha onnan is megerősítést várnék, de ott csak egy vékony füst kígyózott a csillagok felé. Minél közelebb értem, annál büdösebb lett, de a szagot nem tudtam hova tenni, ezért töretlenül haladtam előre.
A vonzó idegent egy kis tisztáson találtam meg, annak a tűznek a társaságában, amitől a távolból látott szürke csík származott. Szemöldök ráncolva meredt rám, én pedig mosolyogva indultam felé. De aztán megtorpantam, mert néhai barátnőm nem volt sehol. Nem úgy, hogy elment (annak nagyon is örültem volna), egyszerűen eltűnt minden nyoma, még a szaga is.
-Hol van Anne? - bukott ki belőlem a kérdés. Még jobban összeszaladt a szemöldöke, majd oldalra billentette a fejét
-Nem nyilvánvaló? - kérdezte gúnyosan, de én csak megráztam a fejem. Ugyan honnan kéne tudnom? Kérdő tekintetem láttán felhorkant.
-Az utamban állt, hát megöltem – mondta érzéstelenül. Ekkor már előttem állt. Éreztem, ahogy elképedésem kiül az arcomra is. Sosem álltam közel hozzá, sőt gyakran a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam, de sose gondoltam komolyan. Amíg próbáltam megemészteni a tényt, hogy nincs többé, Ő zavartalanul folytatta.
-Nem terveztem, hogy téged is elpusztítsalak, de, ha bosszút akarsz állni, megteszem – erre végképp nem számítottam. Hát képes lenne meggyilkolni engem is?
-Most pedig kotródj innen, ha jót akarsz! - hangja úgy csattant, mint az ostor, én pedig akaratlanul összerezzentem. Csak néztem az izzó szemeibe és nem mozdultam. Így álltunk egy ideig, aztán felsóhajtott és hátat fordított nekem.
Belém nyílalt a tudat, hogy lehet soha nem látom többet. Mintha elsöpörték volna a fájdalmamat a teremtőm halála miatt. Mellette teremtem és megragadtam a karját, úgy mintha soha nem akarnám elengedni.
-Menj innen! - mennydörögte.
-De én szeretlek... - suttogtam. Meglepettem fordult felém és a szemembe nézett. Úgy éreztem, ha tudnám elsírnám magam. Megint oldalra döntötte a fejét és úgy tűnt számba veszi a lehetőségeket.
Végig nézett rajtam sokkal nagyobb érdeklődéssel, majd egy végtelen perc múlva megszólalt.
-Amíg nem tartasz fel... velem tarthatsz – mondta kellemes rekedtes hangján, én pedig úgy éreztem mindjárt elrepülök.
Kirángatta kezét a szorításomból és elindult. Én pedig visszanéztem a már alig pislákoló tűzre, amit Anne sírjának véltem, aztán mosolyogva indultam a társam után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése